(Párbeszéd Könyvek, 1994. 29-56.o.)

Az én viszonya az analitikus módszerhez

Az analitikus feladata a tudattalan tudosítása, bármely lelki hatóságról legyen is szó. Munkája kezdetén figyelmét egyenlő mértékben irányítja az ösztönénre, az énre és a felettes énre. Az analitikus elfogulatlansága nem talál viszonzásra: a különböző lelki hatóságok különbözőképpen reagálnak az erőfeszítéseire.

Az ösztönénimpulzusok nem akarnak tudattalanok maradni, arra törekszenek, hogy a tudatba jussanak. Az analitikus munkája hasonló irányt követ, tehát az ösztönén elfojtott elemei számára a segítő és felszabadító képében mutatkozik

Az én és a felettes én esetében más a helyzet, hiszen ezek az énhatóságok az ösztönén impulzusainak fékentartására törekszenek. Itt az analitikus munkája során megszünteti az elfojtásokat és megsemmisíti a kompromisszum-képződményeket. Ezekben az esetekben az analitikus célja - a tudattalan tudatosítása - és az énhatóságok erőfeszítései - az ösztönélet fékentartása - ellentétesek egymással.

Ez a fejezet az én viszonyát az analízishez háromoldalúként fogja bemutatni:

1. Az önmegfigyelés során az én szövetkezik az analitikussal és képet ad számára a többi hatóságról.
2. Az én az analízis ellensége, mert önmegfigyelései megbízhatatlanok és elfogultak. Egyes tényeket regisztrál, másokat elutasít vagy meghamisít. Ez ellentétben áll az analitikus kutatás módszereivel, amely minden felszínre kerülő dolgot megkülönböztetés nélkül vesz tekintetbe.
3. Az én maga is az analízis tárgya, mert elhárító működéseit megszakítás nélkül folytatja tudattalanul, és ezek a működések csak erőfeszítés árán tudatosíthatók.

Anna Freud tapasztalati úton arra a következtetésre jutott, hogy az összes az én analíziséhez tartozó anyag az ösztönén analízisével szembeni ellenállásban jelenik meg. Az én mindig akkor aktiválódik az analízisben, amikor az ellenállás eszközeivel elébe akar vágni az ösztönén betöréseinek. Mivel az analitikus módszernek célja az elfojtott ösztönök fogalmi reprezentánsainak tudatosítása, ezért az énnek a reprezentációkkal szemben alkalmazott elhárító műveletei automatikusan szembehelyezkednek az analízissel. Az ösztönökkel szembeni védekezés magával az analitikussal szembeni nyílt ellenszegülés formáját öltheti. Csak akkor, amikor az analízis egyes pillanataiban a védekezés háttérbe szorul és az ösztönreprezentánsok - szabad asszociációk formájában - megjelenhetnek, az én analitikussal való kapcsolata is zavartalanná válik. Az úgynevezett énellenállásokon kívül léteznek más módon megalkotott áttételi ellenállások, és léteznek az ismétlési kényszerből adódó ellenerők is. Ebből következik, hogy nem minden ellenállás az én elhárító intézkedésének következménye. Viszont minden ellenállás, melyet az ösztönénnel szemben alkalmaz, csak az analitikus munkájával szembeni ellenállás formájában észlelhető. Anna Freud szerint az énellenállások analízise jó alkalmat ad az én tudattalan elhárító műveleteinek megfigyeléséhez és tudatosításához.

Az én közelebbi megfigyelésére jó lehetőség az én és az ösztönök összeütközésének területén túl, ahogyan az én védekezik az ösztönimpulzusokhoz kapcsolódó affektusokkal szemben. Az ösztönigények elutasítása után az énnek első feladata kiegyezni az affektusokkal. A szexuális vágyat szeretet, vágyakozás, féltékenység, sértődés, fájdalom és szomorúság kíséri. Az ösztönigények elhárításakor az affektusoknak alá kell vetniük magukat az én által hozott rendszabályoknak, vagyis át kell alakulniuk. Azonban az ösztönigényhez kapcsolódó affektus sorsa nem azonos a képzeletbeli reprezentánsok sorsával.

Egy bizonyos én csak korlátozott számú elhárítóeszközzel rendelkezhet. Specifikus struktúrája alapján, illetve a különböző életszakaszokban eltérő elhárítási módokat választ. Fontos, hogy egyazon én többé-kevésbé következetesen használja konfliktusaiban a rendelkezésére álló összes eszközét.

A fogalom Wilhelm Reich nevéhez kapcsolódik, aki szerint a kimért, merev testtartás, a kényszeres mosoly, a megvető, ironikus és arrogáns viselkedés egyéni jellegzetességei mind azoknak a múltbeli, igen erőteljes elhárító folyamatoknak a maradványai, amelyek leváltak az eredeti helyzetről (az ösztönökkel, illetve affektusokkal való konfliktusokról) és állandósult jellemvonássá, “karakterpáncéllá” váltak. Mivel ezek az elhárításmódok folyamatossá váltak, megjelenésük és eltűnésük már nem hozható összefüggésbe a belülről jövő ösztönigények és affektusok megjelenésével és eltűnésével.

Az én szerepe – az Anna Freud által – tünetnek nevezett kompromisszum-képződményekben egy az adott ösztönigénnyel való konfrontáció során alkalmazott, speciális védekezési mód állandó használatából, illetve annak pontos ismétléseiből áll. A szerző úgy gondolja, hogy egy adott neurózis és bizonyos elhárítási módok között szabályszerű kapcsolat van. A hisztériás páciens tünetképzése az ösztöneivel való konfliktus során elsősorban elfojtáson alapul. Az ellenállás a szabad asszociációknak ezzel analóg formát mutat. A páciens az én ellenállását működésbe hozó asszociációkat egyszerűen kiküszöböli, elnémul. Ezzel szemben például a kényszerneurotikusok énje által alkalmazott elhárítási mód az izoláció. A kényszeres nem némul el, az ellenállás állapotában is beszél, de beszéde közben elvágja az asszociációi, képzetei és az affektusok közötti összeköttetéseket.

Példaként említ egy fiatal lány pácienst, akit heves szorongásos állapotai akadályoztak a mindennapi életben. A lány az analízis során kommunikációjában gondosan került minden tünetére tett utalást. Eleinte sikertelennek bizonyult az a kísérlet, hogy összefüggést találjanak a paciens viselkedése és anyjához fűződő viszonya között, ami Anna Freud szerint egészen más volt a páciens tudatában és tudattalanjában. Az analízis során kiderült, hogy a lány halott apjával azonosult, aki azzal próbálta önkontrollra nevelni a kislányt, hogy gúnyos megjegyzéseket tett rá, mikor utat engedett érzelmi kitöréseinek. Ez a módszer apja emlékén keresztül sztereotíppé vált. Az eset megértéséhez a következő technikát alkalmazták: először a páciens affektusaival szembeni elhárításának analízisét kellett elvégezni, majd ezt követte az áttételi ellenállás megfelelő értelmezése. És csak ezután vált lehetővé magának a szorongásnak és előzményeinek az analízise.

Gyermekek analízisekor a technika nyilvánvaló hiányossága a szabadasszociáció hiánya. Az ösztönénimpulzusok információinak megszerzésében segítenek a gyerek álmai és ábrándozásai, a játékban megnyilvánuló fantáziaműködése, rajzai, amelyek leplezetlenebbül tárják fel ösztönén-tendenciáikat. Az analízis alapszabályának mellőzésével eltűnik a betartása körüli konfliktus. Viszont a felnőttanalízisben, pont ebből a konfliktusból származik az énellenállásokról – vagyis az én védekező műveleteiről az ösztönén származékaival szemben szerzett tudásunk. Emiatt felmerül annak a kockázata, hogy bár a gyermekanalízis sok információt nyújt az ösztönénről, de csekély ismerettel szolgál a gyermeki énről.

A gyermekanalízisben különösen fontos az a tény, hogy az érzelmi folyamatok megfigyelésében nagymértékben függetlenek vagyunk a gyermek együttműködésétől és az általa mondottak igazságától vagy hamisságától. A cél itt is ugyanaz, mint az ellenállás analízisekor, minél tökéletesebben sikerül az affektusokkal szembeni ellenállás és elhárítás tudatosítása és így hatástalanítása annál hamarabb jutnak el az ösztönén megértéséig.

Az “elhárítás” műszó 1894-ben fordul elő először Sigmund Freud Az elhárítás neuropszichózisai című tanulmányában. A kifejezést az én kínos és elviselhetetlen képzetek és affektusok elleni küzdelemének leírására használják. Freud később ezt a műszót fölcserélte az “elfojtással”, a két fogalom közti kapcsolat azonban meghatározatlan maradt. A Gátlások, tünetek és szorongás (1926) című munkájának függelékében Freud visszatér az elhárítás régi fogalmához. Úgy gondolja, hogy az “elhárítás” kifejezés alkalmas az összes olyan technika általános megjelölésére, melyeket az én a a neurózishoz vezető konfliktusokban használ; míg az “elfojtás” szót fenntartja a védekezésnek egy speciális módjára.

Anna Freud szerint az énnek tíz különböző módszer áll rendelkezésére az ösztönreprezentánsokkal és az affektusokkal való konfliktusai kezelésében: a pszichoanalízis elméleti írásaiban kimerítően bemutatott kilenc elhárító módhoz (regresszió, elfojtás, reakcióképzés, izoláció, meg nem történtté tétel, projekció, inrtojekció, önmaga ellen fordulás és ellentétbe fordítás) hozzátesz még egyet, amely inkább a normalitás és nem a neurózis tanulmányozásához tartozik: ez a szublimáció, azaz az ösztöncélok áthelyezése.

Fontos még kiemelni, hogy bár az elfojtás elméletileg az elhárítás fogalma alá rendelhető és a többi speciális módszer mellé helyezhető, azonban a hatásfok szempontjából jóval eredményesebb náluk. Az elfojtás nemcsak a leghatékonyabb, hanem a legveszélyesebb mechanizmus is. Az éntől való disszociáció, mely a tudatosságnak visszavonódását vonhatja maga után az ösztönélet és az érzelmi élet egész területéről, a személyiség integritását veszélyeztetheti.

Sigmund Freud a Gátlások, tünetek és szorongások (1926) című könyvében ír arról, hogy a lelki apparátus más elhárító módszereket használ az én és az ösztönén éles szétválását és a felettes én kialakulását megelőzően, mint amilyeneket a szervezettség e szakaszainak elérése után. Az elfojtás egy képzetnek vagy affektusnak a tudatos éntől való távoltartásából vagy az abból való eltávolításából áll. Tehát nincs értelme elfojtásról beszélni ott, ahol az én még egybeolvad az ösztönénnel.

A projekció és az introjekció olyan módszerek, melyek az én és a külvilág megkülönböztetésétől függenek, s csak azután lehetségesek, hogy az egyén megtanulta megkülönböztetni magát a külvilágtól. A szublimáció, vagyis az ösztöncél magasabb szociális értékekkel összhangban álló célokra való áthelyezése a felettes én létezését előfeltételezi. Míg a regresszió, a megfordítás vagy az önmaga ellen fordulás valószínűleg függetlenek a lelki struktúra által elért fázistól, és egyidősek az ösztönökkel.

Azonban a lelki élet kronológiája még mindig az egyik leghomályosabb terület az analitikus elméletben.

Anna Freud szerint a felnőtt neurózis alapját az a defenzív szituáció alkotja, amelyben bizonyos ösztönös vágyak arra törekszenek, hogy a tudatba jussanak és az én segítségével kielégülést nyerjenek. A felettes én tiltakozik ez ellen. A folyamat jellegzetessége, hogy az én nem tekinti veszélyesnek azt az impulzust, amellyel szembeszáll. Az én az ösztönt csak azért tartja veszélyesnek, mert az ösztönvágy teljesülése esetén zavar keletkezne az én és a felettesén közti viszonyban. A felnőtt neurotikus énje azért fél az ösztönöktől, mert fél a feletteséntől. Elhárításait a felettesén-szorongás motiválja. A felnőtt neurózis terápiájának különös figyelmet kell fordítania a felettesén hatalma csökkentésének és szigorúsága enyhítésének.

Már Sigmund Freud (1926) rámutatott a gyerekkori neurózisban mutatkozó elhárítás tanulmányozása során, hogy a felettes én nem megkerülhető tényező a neurózisok kialakulásában. Míg a felnőtt neurotikusok szexuális és agresszív vágyaik lehasítására törekszenek, a kisgyermekek sem önszántukból szállnak szembe az ösztönökkel, hanem azért, mert a nevelők tiltása korlátozásokat és büntetést vonhat maga után. A kasztrációs szorongás ugyanolyan következményekkel jár a kisgyermekeknél, mint a lelkiismereti szorongás a felnőtteknél; a gyermeki én azért fél az ösztönöktől, mert fél a külvilágtól. Azonban akár a külvilágtól, akár a felettes éntől való félelemről van szó, a szorongás az, ami az elhárító folyamatokat működésbe hozza.

Az ösztönökkel szembeni elhárítások három alapvető motívumához (felettesén-szorongás, objektív szorongás és az ösztönök erőssége következtében előálló szorongás) hozzá kell még vennünk azt, amely az élet későbbi szakaszában, az én szintézis iránti szükségletéből fakad. Az énnek szüksége van egyfajta harmóniára, amiből konfliktusok egész sora következik. Azt, hogy két ellentétes impulzus (aktivitás, passzivitás) közül melyik hárítódik el és melyik nyer elfogadást, az az energiamennyiség határozza meg, amellyel a konkrét esetekben ezek az impulzusok meg vannak szállva.

Az én érzelmekkel szembeni védekezése mögött ugyanazok az okok húzódnak meg, mint amelyek az ösztönökkel szembeni védekezésre indítják. Valahányszor a már említett motívumok (felettesén-szorongás, objektív szorongás és az ösztönök erőssége következtében előálló szorongás) az ösztönimpulzusok ellen védelmet keres az én, akkor az ösztönfolyamatokkal asszociálódó érzelmeket is kénytelen elhárítani. A kérdéses érzelmek természete lényegtelen: lehetnek élvezetesek, kínosak vagy veszélyesek; az én sohasem tapasztalhatja meg őket olyannak, amilyenek. Ha egy érzés tiltott ösztönfolyamattal asszociálódik, az ént mindenképpen az ellene való védekezésre ösztönzi. Az érzelem elleni védekezés okai is az én és az ösztön közötti konfliktusban rejlenek. Bonyolultabb a kapcsolat az én és affektusok (differenciálatlan érzelmek) között. Az ösztönkielégülés eredetileg mindig élvezetes, az érzelem azonban lehet élvezetes vagy kínos. Az örömelv nyomait még akkor is felfedezhetjük, amikor az ént a szorongás és a bűntudat az ösztönnel járó érzelem elhárítására kényszeríti. Annál inkább hajlik a tiltott szexuális impulzusokkal asszociálódó érzelmek elhárítására, minél lehangolóbbak ezek az érzelmek.

Amikor az analízis segítségével visszájára fordítanak egy elhárító folyamatot, feltárulnak a kialakulásához hozzájáruló különböző tényezők. Az elfojtás létrehozására fordított energia mennyiségét annak az ellenállásnak az erejéből becsülhetjük meg, mellyel eltávolításakor szembesülünk. Amikor a felettes énnel szemben felállított neurotikus védekezést megsemmisítik, az analizáltnak bűntudata lesz, vagyis felettesén-szorongást él át. Ha gyermek analízise során újraélesztik a gyermek által elhárított kínos érzéseket, a gyermek ugyanazt az intenzív kínt fogja érezni, amely énjét az elhárító mechanizmusok használatára késztette.

Az analízisben az elhárító folyamatok megfordulnak, az elhárított ösztönimpulzusok vagy érzelmek visszakényszerülnek a tudatba, és ezután már az én és a felettes én feladata, hogy egy jobb alapról megegyezésre jusson velük. A lelki konfliktusok feloldására legkedvezőbb a helyzet, amikor az ösztönnel szembeni védekzés motívuma a felettes éntől való szorongás. Ekkor a konfliktus tisztán endopszichikus, és a különböző instanciáknak kell egyezségre jutniuk.

Az analízis során azt a pácienst, aki fél ösztönimpulzusainak tudatba engedésétől, azzal a magyarázattal nyugtatják meg, hogy az impulzusok tudatosulásával csökken veszélyességük, kontrollálhatóvá válnak.

Elhárító mechanizmusok: hogyan fejezhetjük ki a “Csapd már agyon azt a kölyköt!” mondatot?

Elfojtás: a nem kívánt késztetést és minden ezzel kapcsolatos emléket, érzelmet, vágyat a tudaton kívülre száműzünk. Igy aztán nem tudunk róla, hogy bántani akarjuk a babát.

Izoláció: megfosztunk egy adott képet annak érzelmi tartalmától, így aztán a nem kívánt impulzus emléke a tudatunkban marad, de minden azzal kapcsolatos érzelmet a tudatunkon kívülre száműzünk. “Visszatérő fantáziám, hogy a bátyámat megfőzöm forró olajban, de a legcsekélyebb mértékben sem haragszom rá.”

Tagadás: a nemkívánatos tényeket és a hozzájuk kapcsolódó nemkívánatos érzéseket, késztetéseket olyan módon küszöböljük ki, hogy átírjuk őket a fantáziánkban, szavainkban és cselekedeteinkben. “Nem akarom bántani a babát, hiszen én továbbra is egyetlen gyermek vagyok.”

Regresszió: úgy menekülünk nemkívánatos késztetéseink elől, hogy fejlődésünk egy korábbi szakaszához hátrálunk. “Ahelyett, hogy bántani akarnám a babát, aki elfoglalja az én helyemet anyám ölében, inkább magam leszek baba."

Projekció: azzal utasítjuk el a nemkívánt késztetést, hogy másnak tulajdonítjuk. “Nem akarom bántani a babát, a baba akar bántani engem.”

Azonosulás: a nemkívánatos érzelmeket elfogadhatóbb, pozitív érzelmekkel helyettesítjük, azáltal, hogy hasonolunk valaki máshoz, a mamához például. “Ahelyett, hogy bántanám a babát, inkább dajkálom.”

Az önmagunk ellen fordítás: ellenséges érzéseinket, amelyek valaki másra irányulnak, saját magunk ellen fordítjuk. “Ahelyett, hogy a babát ütném meg, magamat ütöm meg.” Néha azonosulás is. “Mikor magamat ütöm, valójában a babát ütöm.

Meg nem történtté tevés: kifejezzük ellenséges késztetéseinket fantáziában vagy a valóságban, majd jóvá tesszük ezt jószándékaink kifejezésre juttatásával. “Megütöm a babát, vagy legalábbis elképzelem ezt a kellemes dolgot, majd jóváteszem úgy, hogy megcsókolom az ütés helyét.”

Impulzus:

Endopszichikus:

Affektus:

Motívum:

Énhatóságok:

Megszállás:

Instancia:

Énellenállás:

Áttételi ellenállás: