A klinikai gyakorlatban felmerült az igény, hogy az analízisben visszamenjenek a preödipális időkig. Freud úgy gondolta, hogy ennek az időszaknak a lelki életére az elsődleges nárcizmus jellemző, de ő maga is hangsúlyozta, hogy ez csak feltételezés. Bálint Mihályt klinikai tapasztalatai arra a feltételezésre vezették, hogy az analízis egy -általa újrakezdésnek nevezett- szakaszában rendre megjelenő átviteli jelenségeket vissza lehet vezetni a kora csecsemőkori élményekre, vagyis ezekből következtetni lehet a preödipális korszak lélektani történéseire. Ezt a feltételezését, továbbá Bálint Alice és Hemann Imre kutatásait (megkapaszkodási ösztön) felhasználva amellett érvel, hogy a születés utáni időszak fő lélektani jellemzője nem az elsődleges nárcizmus, hanem az elsődleges (passzív) tárgyszeretet. Célja, hogy szeressenek és kielégítsenek a viszonzás minden kötelezettsége nélkül. A szeretetnek ez a primitív formája létezik a gyermekben is. Ennek az archaikus szeretetnek az alapfeltétele az érdekek teljes harmóniája. Fő jellemzői:

1. Pszeudoambivalencia: nem veszi észre a saját érdeke és a tárgy érdeke közötti különbséget.
2. Azt feltételezi, hogy a partner vágyai azonosak a sajátjával, ezért a jelenlevő szeretési tárgyat nem veszi figyelembe. A tárgynak azok az igényei, amelyek túlmennek ezen a harmónián, elviselhetetlenek és szorongáshoz, vagy agresszióhoz vezetnek.

Bálint Alice az összehasonlító pedagógia területéről gyűjtött adatokkal próbálta meg alátámasztani azt a (B.M;és H.I. által is osztott ) feltevést, hogy a lelki élet minőségét a legkorábbi tapasztalatok határozzák meg. Ezért szerinte is nagyon fontos elméleti és gyakorlati jelentősége van az anya-gyerek kapcsolat minőségének, mivel a legkorábbi tárgykapcsolatnak tekinthető.

B..A. a dolgozatának első fejezetében 3 klinikai példát mutat be, melyek értelmezése során arra a következtetésre jutott, hogy mindhárom esetben az áll a problémák hátterében, hogy a páciensek nem tudtak továbblépni az előzőekben említett primitív tárgyszeretési formán. Ez egy archaisztikus, egoisztikus és eredetileg csak az anyának szóló szeretési mód. Fő jellegzetessége tehát a realitásérzék hiánya a szeretési tárgy érdekeit (libidós és énérdekeit) illetően. Ezt az állapotot B.A. naiv egoizmusnak nevezi, mely a valóságérzék hiányát jelenti.(« egoizmus: a tárgy érdekeinek tudatos elhanyagolása.)

B.A. megfigyelése szerint a legtöbb ember a saját anyjával szemben megőrzi ezt a naiv egoisztikus beállítódást ( még akkor is, ha más tárgyak esetében túl tud lépni ezen a primitív formán és képes az altruisztikus szeretési módra).

Az anya iránti szeretet eredetileg valóságérzék híján való szeretet. Az ideális anyának nincsenek saját érdekei, természetszerűleg nem akarhat olyasmit, ami a gyerek ellenére van, ezért nem is alakul ki irányában sem valódi gyűlölet, sem valódi agresszió. (Tehát az anya haláláról való fantáziálás nem gyűlöletből fakad, hanem csak azt a vágyat fejezi ki, hogy az anya abban a pillanatban ne legyen ott.) Ellentétben az apával, akinek az esetében hiányzik az az archaikus kötelék, ami a gyermeket az anyához köti. A gyerek a realitásoknak megfelelően viselkedik az apával szemben és a valóságnak megfelelően szereti, ill. gyűlöli őt.

Az anyai szeretet majdnem teljes megfelelője az anya iránti szeretetnek. Mint az anya a gyermeknek, úgy a gyermek az anyának is kielégülési tárgy. A gyermekét a saját teste részeként mégis mint idegent és ellenséget éli meg, ugyanúgy, mint ahogy a gyermek anyja testére tekint.

Éppen úgy, mint ahogy a gyerek nem veszi észre az anya saját érdekeit, az anya is önmaga részének tekinti a gyermeket, akinek érdekei azonosak az övével. Gyakran csak fantáziában, de nem ritkán a valóságban is, az anya azt tesz a gyermekével amit akar, mintha annak nem is volna saját külön élete, önálló érdeke. Ezt az állítását több –az archaikus népek szokásaiból vett- példával is alátámasztja. (Ausztráliában egyes törzsekben minden második gyereket megesznek, néha az anya saját kezűleg veszi ki magából a magzatát, majd megeszi; eszkimók éhínség idején kiteszik a gyereket a hidegre, hogy megfagyjon, az sem kizárt, hogy megeszik; mi tudatosan nem tennénk ilyet, de a kannibalisztikus vágyak gyerekkel szemben nem ritkák, különösen álomban).

Ösztönös anyaiság (« kultúrális anyaiság): Az anya és gyermek viszonya a mindkét részről való ösztöncélok egymásrautaltságára épül, ennélfogva feleslegessé válik a gond a másik jólétéért. ( mutualizmus: ami jó az egyiknek, az jó a másiknak is.) Ez a viselkedés leginkább az állatoknál és az egészen primitív embereknél figyelhető meg. A mutualizmus a biológiai, a naiv egoizmus a pszichológiai momentum. A biológiailag adott egymásrautaltság teszi pszichológiailag lehetővé a naiv egoizmust. Az egymásra vonatkoztatottság minden megzavarása a naiv egoizmuson túlmenő fejlődéshez vezet.

A naiv egoizmus első megzavarása akkor következik be, amikor az anya elfordul a felnövekvő gyerektől. Az ösztönös kötődést az ösztönös elutasítás követi. A csecsemőkorból kinövő gyermek már nem olyan kellemes az anyának, ám a gyerek csügg rajta. Azonban a naiv egoizmus kölcsönösség hiányában tarthatatlan lesz. A gyerek kénytelen azok óhajához alkalmazkodni, akiknek a szeretetére szüksége van, ezért más szeretési módokat lesz kénytelen megtanulni. Az érzelmi életre fokozatosan a valóságelv uralma lesz jellemző.

Az alapvető különbség az anyai illetve az anya iránti szeretet között az, hogy az anya egyetlen és pótolhatatlan, azonban a gyerek pótolható egy másikkal.

Az anya és a gyermek ösztönös egymásrautaltságának feloldása befolyásolja az autoerotikus műlödést ( autoerotika=önkielégítés). Az autoerotika ebben az időszakban pótló kielégülés szerephez jut. Így a másodlagos nárcizmus biológiai alapja lesz. Minél korábban szűnik meg a csecsemőkor harmóniája, annál korábban jut az autoerotika ehhez a szerephez az ember lelki életében. B.A. (ellentétben sok más analitikussal) úgy gondolja, hogy nincsen olyan életkor, amikor az autoerotika egyedül uralkodna. Akkor jön vigasz mechanizmusként az ember segítségére, ha a tárgyi világ nem nyújt annyi kielégülést amennyi szükséges. Ha nem túl nagy a nélkülözés, akkor nem olyan feltűnő formában jelentkezik. Az autoerotikus működés túlterhelése azonban beteges jelenségekben mutatkozik meg és szenvedéllyé válhat. Viszont ha túl sikeres a nevelés folyamán való elnyomása, akkor a tárgykapcsolatok túlterhelését vonja maga után, ami többnyire abnormális önállótlanságban, és az anyához, vagy más ápolószemélyhez való beteges ragaszkodásban jut kifejezésre.

Minden korosztály számára van egy optimális viszony autoerotika és tárgykötöttség között. Ez az egyensúly biztosítja a valóságérzék kifejlődését az érzemi életben.

Eszerint létezik egy archaikus szeretési mód, melynek lényege a tárgyat illető valóságérzék hiány. Ez az ösztön-én szeretési módja. A szociálisan magasabb szinten álló szeretési módok a valósághoz való alkalmazkodás következtében jönnek létre és az énre jellemzők.

Fogalmak:

Másodlagos nárcizmus: A libidó egy sajátos befektetése, mikor valaki önmagát szereti.

Kettős egység: nagyon primitív tárgykapcsolat, amely már azelőtt létezik, hogy az én és a tárgy közötti megkülönböztetés képességét feltehetnénk, már az ősvalamiben. Azonos a passzív tárgyszeretettel. Azért nem ezt a fogalmat használja B.A., mert H. I. megkapaszkodási ösztönről írt műve nyomán a passzív szót nem találta alkalmasnak a jelenség leírására.

Aktív tárgyszeretet: