In : Kónya Anikó:1992 (szerk.) Az emlékezést ökológiai megközelítése, Tankönyvkiadó

• Kölcsönösen osztott feltevéseket és hiedelmeket előfeltételeznek:

• A világ mibenlétéről
• A lélek működéséről (Putman: a butaság és okosság megfelelő szintjét tulajdonítjuk beszélgetőtársainknak.)
• A szándékokról (Deidre, Wilson és Sperber: feltételezzük, hogy amit mások mondanak, annak van értelme)
• A helyesen zajló kommunikációról (Grice maximái)
• A kölcsönösségről (Trevarten: interszubjektivitás)

Így: gyakorlativá válik az a filozófiai kérdés: hogy ismerhetjük meg mások lelkét, értelmét?

[A MINDot Léleknek, Értelemnek, Elmének, Pszichikumnak is fordítják– nehezen fordítható kifejezés, ahol a cikk Lélekről beszél, fordítója mindig erre a fogalomra utal. Lsd: Bruner legjelentősebb művének címét: Actual Minds, Possible Worlds, a továbbiakban is így értsd.]

Az ember mint naív pszichológus: tudja, hogy mások lelkéhez való hozzáférés nem arra vonatkozik, amit éppen gondolunk, hanem arra, hogy általában milyenek a lelkek, értelmek. Nem magyarázzák kimerítően az olyan fogalmak, mint empátia.

• Vizsgálhatjuk ennek patológiáját (pl. autizmus, skizofrénia)
• Az interperszonális tudás részleteit (Heider)
• Projekciónak gondolva ignorálhatjuk is a kérdést.
• Perceptuális probléma? (Bruner-Tagiuri)

◙ Kísérletek igazolták (szociometriához hasonló felmérés) hogy az emberek a véletlennél jobban el tudják találni, hogy ki kedveli őket → vagyis az emberek preferenciái transzparensek (mások számára átláthatók).

A kölcsönösséget tételezzük fel. Pl.: jobban kedvelünk valakit, ha tudjuk, hogy ő is kedvel minket. Pontosság vagy hiúság-e ez a tudás? Van-e ennek a kérdésnek értelme? Túlságosan karteziánus gondolat?

De az igazolódott be, hogy a kölcsönös érzékenység és elfogultság meglepő szociális képződményeket képes létrehozni, stabilitást teremt a csoporton belül.

Pl.: csecsemők hamar a tárgyakkal való manipulálás képességének elsajátítása után rájönnek, hogy belekapcsolódhatnak velük az adok-kapok folyamatba: használhatják őket a szociális viszonyaik kezdeményezésére, fenntartására.

Már nagyon korán van intencionalitás, mint tudjuk. Ennek megfelelően szervezik a cselekvéseiket. Kialakítja a kölcsönös cselekvés érzékét.

Gyerek figyelmének másokkal összehangolt irányítása. (lsd: Szabi összes)

A nyelvhasználat prekurzora (előrejelzője): a kölcsönös cselekvés érzéke.

Vagyis: jelentésük csak a kimondás személyközi kontextusában, helyzetében érthető a beszélő értékelésével fogható fel. (Pl: én névmás másra vonatkozik, ha mondom és másra ha hallom, vagy itt, ott. [Baldwin és az ő nyomán G.H. Mead szociális konstruktivista nézete: a gyerek a Te-t tanulja meg először ebből levezetve jön rá az Én-re])

è Ha a piaget-i elmélet szellemében tényleg “én-központú” lenne a világlátása kezdetben, születésétől még néhány évig teljesen be lenne zárva saját perspektívájába, a többiekét nem lenne képes felvenni.

DE: ez nem jelenti azt, hogy a felnőttek már minden helyzetben, bárki perspektívájának általános átvételére képesek (nem lett volna ilyen hosszú a kopernikuszi forradalom, nem lettek volna erőszakos térítések, nem lenne kulturális imperializmus, kolonializáció ha ez könnyen menne.)

1. Egocentrikus perspektíva: a gyerek kezdetben nem képes más perspektíváját felvenni, nincs fogalma a Másik Lelkének mibenlétéről. Fejlődés és tanulás után válik a gyermek perspektívája társassá. Ez az [freudi] elsődleges folyamatok tana. [tudattalan rendszert jelöli; a pszichés energia szabadon áramlik, újra és újra megszállni igyekszik a vágyat alkotó kielégülési tapasztalatokhoz kapcsolódó képzeteket – primitív hallucináció: vagyis az örömelv szerint működik. Ezt váltják fel / egészítik ki a fejlődés során kialakuló – a valóságelvnek megfelelően működő - másodlagos folyamatok] à a gyerek első észlelései ezek szerint hallucinációszerű vágyteljesítések.
2. Privátság: létezik egy inherens módon individuális Én, amely kultúra-függetlenül, az ember univerzális természete által fejlődik. Az Én mély értelemben, kommunikálhatatlan, privát: DE az identifikáció és az internalizáció folyamatai révén szocializálódik [szoros értelemben: társas lesz] Vagyis a külső, publikus világ reprezentálttá válik a belső világban.
3. Közvetítés nélküli fogalomalkotás: azaz a gyerek a világról való növekvő ismereteit a világgal való közvetlen találkozások révén szerzi: önállóan alakítja ki világismeretét, és nem a világgal való találkozást helyettesítő interakciók és egyezkedések, egyeztetések révén. [vagyis nem a körülötte élők interpretációjában ismeri meg a világot, ahogy azt a szociális konstruktivista elméletek tételezik.]
4. Tripartizmus: [háromosztatúság] a kogníció, az érzelem és a cselekvés egymástól elkülönült folyamatok, amelyek a szocializáció hatására egymással interakcióba lépnek. Vagy: fordítva: közös folyamatból erednek, a fejlődés során differenciálódnak autonóm rendszerekké. [lsd. Zajonc – Lazarus vita a kogníció szerepéről az érzelmek kialakulásában.] A kogníció azonban kései képződmény és szociálisan érzéketlen.

Ì Ez a 4 premissza nem rossz, csak önkényesen elfogult, a nyugati kultúra gondolkodásmódját tükrözi. Ezek segítségével nem dolgozható ki használható elmélet az Én-ről és a szociális tranzakciókról. Pl. a privát Én és a publikus Én is kulturális konvenció, megtanítja a gyereknek a környezete, (kultúrája, szubkultúrája, családja) mit tartson magában, mit tegyen nyilvánossá.

4. ? Milyen végrehajtó folyamatok szükségesek tranzakciók működéséhez, a tranzakcionális Én létrejöttéhez? A nyelvelsajátítás milyen támpontokat ad ebben a kérdésben?

A nyelv birtoklása révén olyan generálási szabályokhoz jutunk, amelyekkel jólformált megnyilatkozásokat tehetünk. Absztrakt rendszert biztosít az alapvető fontosságú kommunikációs funkciók teljesítéséhez: pl.

• a kölcsönös figyelem
• a kölcsönös cselekvés megalkotásához
• a témák és kommentárok realitást szegmentáló módon történő megalkotásához
• az eseményekre vonatkozó perspektívák megszabásához
• hozzáállásunk jelzéséhez

à Mindezt nem kell tudni a nyelvről, ha nem vagyunk nyelvészek, csak a használatát kell elsajátítani. DE fenn kell tartanunk azt a vélekedést, hogy mások is ugyanezeket a szabályokat használják a kommunikációban (megnyilatkozásban és megértésben egyaránt). Ezt magától értetődőnek kell tekintenünk. (Grice, Sperber, Wilson, Putman)

è Ebből az következik, hogy ha ugyanazokkal a szabályokkal kommunikálnak è a lelket is ugyanúgy használják.

Vagyis nem csak, hogy a mentális szerveződés hasonló formáival rendelkezünk, de a tranzakciók során ezt konstans módon ki is fejezzük. Számítunk rá, hogy ez így van, ezért ha olyanokkal találkozunk, akikkel ebben osztozni tökéletesen nem tudunk (pl. külföldiek) gyanakvóvá válunk. [Strange stranger = különös idegen – mondjuk]

A referencia a beszélők közös előfeltevéseire és a közös kontextusra támaszkodik. [Azért hasznos, mert egyszerűsíti, tömörebbé, kevéssé redundánssá, gazdaságosabbá teszi a nyelvhasználatot] à megköveteli a beszélőktől egymás szubjektív szférájának a feltérképezését. (Az elhibázott referálás sem hiba tehát, hanem a másik felhívása arra, hogy velünk együtt keressen kontextusokat egy referens [a tárgy, fogalom amire utalunk] à tehát az egyezkedés formája [“nincs szebb mint a főokos előtt vigyázban álló láthatatlan röhögés, nincs szebb, mint a titkos, a cinkos, az összekacsintó egymást keresés”, LGT – emlékeztek? Ezzel az utalással éppen közös referenciát, közös élményt, közös nemzedéki kontextust keresek a mondandóm, üzenetem megvilágítására.]

Ì Az a tény, hogy az 1 éves (preverbális!) babák képesek a közös figyelemre, közös mutatásra, azt implikálja, hogy léteznie kell valami nyelv előtti, preverbális készségnek, ami segíti a nyelvi referencia elérését.

Van ilyen biológiai meghatározottság – Bruner elismeri, de ez csak része a kifejlett referencia-készségnek. [nem dől be teljesen a Chomsky, Pinker stb. féle innátista tanoknak] Mert a felnőttek nagyon finom referenciális váltásokat is megértünk. “Láttam egy madarat. A madár elrepült.”

è vagyis ez a működésmód, ami a lélek természetes szerveződését kell, hogy tükrözze. Inkább belenövünk ebbe a tapasztalás révén, és nem tanuljuk. [Nincs közvetlen kapcsolata a kogníció érésével?]

• amelyek segítenek egymás lelkét felmérni, kalibrálni,
• sőt olyan finom referáló eszközeik is vannak, amelyekkel az általuk megélt világok felmérhetőek, közölhetők, kalibrálhatók.
• TEHÁT: ezek révén ismerhetjük meg Mások Lelkét és lehetséges világait.

A jelentés azonban nagyon gyakran nem teljesen körülhatárolható, hogy a kifejezések mily módon függhetnek össze egymással, a referencia-tartományok nem mérhetők fel mind, à sokszor előfordul a poliszémia, többjelentés.

Ezt is korán megtapasztalják a gyerekek és igyekszenek a jelentéseket egyeztetni, sőt ezt a feladatot nemcsak interakcióikban, hanem monológjaikban is végrehajtani.

Szóval problematikus terület a jelentésalkotás: folyamatosan küzd vele, kicsi nagy à ebből születik a művészet, a tudomány: a jelentés megtalálása iránti erőfeszítésünket öntjük formába, kommunikáljuk, tranzakciók útján megosztjuk Másokkal.

Ez a hatalom, teremtő hatalom: ez a nyelv konstitutív volta: – azon képessége, hogy a világot és saját magát (önmaga valóságait) megalkossa, pl. figyelmeztessen, bátorítson vagy egyszerűen csak elnevezzen.

A konstitúció külső valóságot ad a szavaknak (“És az Ige testté lett”) – így lesz jelentéstelivé, kézzelfoghatóvá, pl.: a jog, a nemzeti össztermék, a reneszánsz.

• Feldman: “ontológikus ugrás” – amikor mentális folyamatainkat valóságos produktummá alakítjuk, valósággal ruházzuk fel, valamilyen világban. A privát publikussá válik ezáltal. [A belső, külsőként megosztható és megosztott jelenést nyer.]

• nem a strukturalista elképzelés szerint: nem egy sor szoros kapcsolatban álló szabályrendszer, melyből az emberek a sajátos szituációnak megfelelő viselkedést származtatnak.
• hanem: a világ implicit és félig meddig összekapcsolódott ismeret, amelyből az emberek egyezkedés révén jutnak el az adott kontextusban kielégítő cselekvésmódhoz. Geertz: hasonló a többértelmű szöveg értelmezéséhez. A jelentés a nyilvános élet része, a kulturális minták adják a templátot, mintát az emberi cselekvés, megértés számára – ezeket pedig történetek, narratívák alapján értjük meg és hagyományozzuk. [narratív igazság: a történet életszerűsége adja az igazságértékét, nem a propozícionális logikai terminusok, mint a paradigmatikus gondolkodás esetén.)

A kultúra határozza meg a privátság/publikusság arányát, a mit hogyan fejezünk ki, mikor, hogyan lépünk tranzakcióba. – így ebből a gyakorlatból vezetjük le az énünket, azáltal, hogy részt veszünk a kultúra hiteles történeteibe, az alapján határozzuk meg magunkat. (család, szűkebb környezet, majd tágabb környezet)

Nincs Én a kulturális meghatározottságtól függetlenül. (csak tranzakciókból, az ezekre adott reflexiókból származtatott Én van, és a metakogníció [a gondolkodásról való gondolkodás, reflexió] révén jutunk el hozzá.)

Metakogníció (önmonitorozás, önkorrekció) a kultúra terében változik, és fejleszthető, tanítható = önismereti tréning Így egyre érthetőbbé tesszük magunkat.

Tehát: a sima, könnyed tranzakcióink és az azokat szabályozó Én, kezdetben a másik megragadásának primitív biológiai képességén alapulnak, amit árnyal, kifejleszt a nyelv által közvetített kalibráló erő. Ezt közvetítik a kultúra narratívái.

• Egocentrikus perspektíva: 1 év végétől van már közös tekintet. Már akkor megszűnt az egocentrizmus, amikor még nem tudnak a babák Piaget-i feladatokat megoldani. A gyerekek megértik az eseménystruktúrát, amelyben részt vesznek, csak nincs olyan nagy forgatókönyv-gyűjteményük, mint a felnőtteknek. Akkor alkalmaznak csak egocentrikus keretet, ha nem értik az események struktúráját. Nem a kompetenciával, hanem a performanciával van a baj, azt kell megtanulniuk lassan.
• Privátság: A privát Én-fogalom nyugati kultúrában gyökerező képződmény, felfogás. A ki nem mondott, és elmondhatatlan képzetek kulturális meghatározottságúak, az hogy van kimondhatatlan. A privátságot a kultúra definiálja. A privát publikussá tétele nagy kérdés a nyugati kultúrában: gyónás, pszichoanalízis. Más kultúrákban máshol húzódik a privát-publikus határ.
• Közvetlen fogalomalkotás: A realitást nem a természettel való primér találkozásból konstruáljuk, hanem a világhoz való közelítéseinket másokkal való tranzakciók, egyezkedés révén sajátítjuk el. (lsd: iskola) De nem feltérképezett, hogy hogyan.
• Tripartizmus: nincs éles megkülönböztetés a 3 fogalom között. Egyszerre érzünk, észlelünk, érzékelünk. A kultúra (a kultúra meghatározó narratívumai) tartja össze őket, ad keretet, relevanciát a számukra. Forgatókönyvek, laza asszociációs láncok révén.

Ha tapasztalatainkat narratív formában szerezzük és fogalmazzuk meg, akkor a narratív iránti érzékenységünk biztosítja a kapcsolatot a saját világunk, én-felfogásunk és a körülöttünk levő világ, Mások felfogására. A közös nevező: a kultúra által közvetített narratívum. [A narratív nem elbeszélésforma, hanem tapasztalataink megfogalmazásának kerete, módja: vagyis “a Lélek diskurzus”.] “Az élet a művészetet utánozza.”

Harré ennek ellenpontjaként a narratív pszichológia elméletalkotóival versengve a második kognitív forradalom élharcosának mondja magát az általa diszkurzív pszichológiának nevezett irányzattal, amelynek lényege, hogy a lelki tevékenységeket diskurzusként fogják fel, a diskurzus ebben a felfogásban azt jelenti, hogy adott jelrendszert strukturáltan intencionális aktusokra használunk fel, amiket bizonyos (konstitutív és regulatív) szabályok szerint értelmezünk. A szabályokat pedig, a másokkal folytatott interakciók során sajátítjuk el. Vagyis ebben szociális konstruktivista felfogásban a ‘lélek diskurzus’ kifejezés azt jelenti, hogy a cselekvéseknek csak a társas térben van jelentésük, ott konstituálódnak. Az intencionális aktusokat mindig a Másik reprezentációjával közösen alkotjuk meg, hiszen addig üresek, míg valaki meghatározott jelenést nem tulajdonít nekik. A jelentéstulajdonítást pedig a szimbólumhasználat szabályai és konvenciói irányítják.

A diszkurzív pszichológia két fő kutatási területe az emlékezet és az érzelem kutatás. Az emlékezést nem szubjektív mentális állapotként tételezi fel, hanem a megtörtént események reprezentációinak bemutatásaként, ami csak akkor érvényes, ha a Másik legitimnek fogadja el. Hogy valójában mi módon fogadja el, az az interperszonális - akár hatalmi - viszonyok függvénye. Az érzelmeket pedig az észlelés és a viselkedés értékelő, relációs aspektusainak tekinti, és kulturálisan relatívnak tételezi őket.