Freud a neurotikus zavarok eredetét a korai életszakaszok eseményeiben fedezte fel. A hangsúlyt a pszichoszexuális fejlődére és ezek zavarára helyezte. Erikson a fejlődés alapjának a szociális kapcsolatokat tekintette, de emellett a pszichoszexuális fejlődéstől sem tekint el, mintegy ötvözi a kettő, máshova helyezve a hangsúlyt. Erikson Freuddal ellentétben úgy véli, hogy a fejlődés nem ér véget a genitális szakasszal, hanem felnőtten is fejlődik, egészen a halálig. A pszishoszociális háttér a fejlődéshez, az epigenikus fejlődés lehetősége mindenki számára adott.

Erikson elméletének leghangsúlyosabb eleme az emberi lehetőségek kibontakozásának tétele, valamint e fejlődés játéktere, vagyis az adottságok kifejlődéséhez szükséges hatósugár növekedése.

Ebben a kölcsönhatásban sarkalatos szerepet játszanak az emberi élet krízisei (a krízis itt fordulópontot, életszakaszt jelöl, melyet növekvő sérülékenység és feszültség jellemez, s amely ennek következtében egyaránt forrása az alkotóerőnek és meghasonlottságnak).

Azt feltételezzük, hogy a fejlődés minden egyes szakaszát a szükségletek és késztetések egy- egy újabb konstellációja, a lehetséges társas interakciók mind tágabb köre s a felnövekvő személy számára hagyományos szocializációs mintákat közvetíteni hivatott társadalmi intézmények jellemzik.

Ernst Mayr szerint az ember “a legmagasabb rangú” állat, amely a legváltozatosabb környezeti körülmények között képes alkalmazkodni, és kultúrát alkotni. Az emberi faj újszülöttjét hosszúra nyúlt gyermekkorának kell felkészítenie arra, hogy egy törzs, egy nép tagjává váljon. Másfelől az emberi késztetések hátterében olyan ösztönenergiák állnak, melyek az állatok ösztöneivel ellentétben sokkal kevésbé függnek össze valódi ösztönmintázatokkal vagy veleszületett kioldó mechanizmusokkal. A lehető legnagyobb mennyiségű ösztönenergia marad így szabadon az alapvető szociális kapcsolatok létesítésének és fenntartásainak céljaira, melyek a kibontakozó energiákat a kölcsönösség, a megbízhatóság és teljesítőképesség kulturális mintáihoz kötik.

Minden egyes alapvető pszichoszociális fejlődési szakasz beköszönte életre hív egy- a megfelelő korcsoportra jellemző- válságot, bár e konfliktusok mindegyike már a kezdetektől fogva létezik valamilyen formában. Az egymást követő szakaszok során ezek a dilemmák folyamatosan differenciálódnak, majd újra integrálódnak az adott fejlődési fok uralkodó tendenciáival. A csecsemő születése pillanatától kezdve (1. szakasz) számos jelét mutatja az autonómiának, de a második életévénél (2. szakasz) korábban nem áll készen arra, hogy átélje, és kezelni tudja azt a konfliktust, amely autonóm létezése és függő helyzete között készült.

A fejlődés fokozatosan, meghatározott szekvenciákban megy végbe. Ebben a fejlődési lépcsőben a különböző fejlődési szakaszok fel nem cserélhetők. A fejlődés maga a krízis és regresszió, a fejlődés ezeken át halad. Erikson a krízisekre épít. A természetes kríziseket beépíti az életszakaszokba. A súlyos problémát az jelenti, ha az akcidentális (nem természetes) krízis egybeesik a természetessel. Ilyenkor hatásuk összeadódik. Pl.: serdülő elveszti a szüleit, klimaxos nőt elhagy a férje.

1. emléke által, melyet saját anyjáról őriz
2. megbízható környezetben kialakított gondozási módszer
3. gondviselő valamilyen képmásába vetett hit által

Az érett izomműködés, a mozgás a beszéd és a megkülönböztetés képessége. A mozgástér korlátozása valamint az igen- nem, jó és rossz kategóriák megjelenése a lehetőségek határait is kijelölik. Mivel ez a korszak egybe esik az anális korszakkal az izomerő fejlődése a megtartás és az elengedés műveleteinek alapját képezik.

A korszak kimenetele döntő fontosságú a jóakarat és az akaratosság arányának szempontjából. A szabad akaratba vetett hit forrása az érzés, hogy képesek vagyunk fenntartani az önkontrolt anélkül, hogy az önbecsülésünk elvesztésével fenyegetne.

A szégyen az elidegenedésnek az a formája, amely abból az érzésből fakad, hogy kiszolgáltatottan állunk a bíráló tekintetek kereszttüzében, s ennek tudatában is vagyunk; s legszívesebben elrejtenénk az arcunkat. A kétely abból a felismerésből ered, hogy egyaránt

van elülső és hátulsó részünk, s hogy hátulról is láthatók és befolyásolhatóak vagyunk. A mások jó vagy rossz akaratával kapcsolatos bizonytalanságot tükrözi.

Az akaraterő az egyén eltökéltsége arra, hogy szabad döntéseket hozzon, s ugyanakkor képes legyen az önkorlátozásra is. A jóakarat gyökere a törvények szellemét elfogadó szülők igazságosságának megtapasztalása.

A három- négy éves gyerek nekifog és eljátssza a felnőtt világ összes utánzásra érdemes szerepét. Kifejleszti a kezdeményezés képességét. A játékban megjelenő céltudatosság túlnő a valóságos célokon.

A gyermeki nemiség a családban megvalósított és integrált nemi szerepek alapján bontakozik ki. A fiúk szexuális orientációját a kezdeményezés fallikus- behatoló mintája uralja, míg a lányokét a vonzó külső és az “anyai” viselkedés befogadó mintái.

Az anya kegyeiért folyó versengésben a fiúgyermekben “ödipális” érzések ébrednek, s egyre erősebb félelem uralkodik el rajta, hogy szexuális fantáziái büntetéseként nemi szerve megsérülhet.

A gyermeki bűntudat a kezdeményezés és az elfojtás (vagy gátlás) konfliktusához vezet.

E kornak alapvető szereplője a család, amely példamutatással megtanítja a gyermeket, hol ér véget a játék s hol kezdődik a szándék. A morális érzék kibontakozása utat nyit a lehetséges és elérhető dolgok világához is, amely az álmodozás számára vonzóvá teszi a kulturális és technológiai célokat. A céltudatos szándék tehát az a bátorság, amely révén céljainkkal szembe merünk nézni, és törekedünk az elérésükre, s miközben nem bénít meg bennünket a bűntudat és a büntetéstől való félelem.

A nemi érés szerepét a latencia egy időre felfüggeszti. A gyermek kifejleszti magában az iparkodás érzékét melyet a produktív társadalmi helyzet, az iskola elvár. E szakasz veszélye az elégtelenség érzése- elveszti kedvét a tanulástól- és az ödipális helyzet reménytelen versengéséhez való regresszív visszacsúszását eredményezheti.

Az elégtelenség érzése + bőrszín vagy szociális helyzet miatt kialakulhat az alacsonyabb érzése rendűség ill. nagyon veszélyeztetettek a túlságosan megfelelni vágyó gyermekek is.

Kialakul a gyermek első elképzelése a munkamegosztásról

A kompetencia a jártasság és az intelligencia szabad gyakorlása komoly feladathelyzetekben, melyet nem bénít a gyermeki alacsonyabbrendűség érzése. Ez a kultúra valamely területén betöltött, együttműködő részvétel alapja.

Az identitás az a mind teljesebb meggyőződés, hogy az egyén önazonosságának és önmaga folyamatosságának a fejlődés elmúlt évei során elért bizonyossága egybecseng azzal az azonossággal és folyamatossággal, amit ő mások számára jelent. Impulzivitása egy jó törekvés arra, amely a belső koherencia és egy tartós értékrend meglelésére irányul. E keresés elsődleges tárgya a hűség, az az erő, amely lehetővé teszi, hogy az ifjú személyes képességeit olyan környezetben valósítsa meg, amely lehetőséget ad arra, hogy önmagához és a neki fontos többi emberhez egyaránt őszinte lehessen.

Tudata ideologikus, az eszmék egységesítésére törekszik. Egy társadalom ideológiai gyengesége ezzel szemben vérszegény utópiákban és tömeges identitáskonfúzióban fejeződik ki.

Az ifjú készen áll az intimitás és a szolidalitás érzéseire, azaz képes elkötelezett társas és párkapcsolatokra, még ha ezek a kapcsolatok jelentős áldozatokat és kompromisszumokat követelnek is tőle.

E szakasz veszélye a szociális elszigetelődés lehetősége, vagyis az intimitásra kötelező kapcsolatok elkerülése. Az elszigetelődés folyamán az egyén az intimitásából kirekeszt, és ítéletekkel sújt minden idegennek látszó befolyást és embert.

A dependencia és az érettség reciprok viszonyban áll egymással: az érett felnőttnek szüksége van arra, hogy szükség legyen rá, érett működését annak a természete vezérli, amiről gondoskodnia kell.

A generativitás tehát természeténél fogva pszichoszociális, mivel elsősorban az új nemzedék létrehozásának és irányításának kézségét foglalja magában. A generativitás válságának megoldásából bontakozik ki a gondoskodás ereje.

Maga a generativitás jelentős hajtóerő mivel a gyermek- és felnőttkor egymást átfedő szakaszai maguk is a születés és újjászületés egy-egy rendszerét alkotják, melyeknek folyamatosságát a közös háztartás és a munkamegosztás intézményei biztos

A gondoskodás tehát egyre kiterjedőbb törődés mindazzal, amit a szerelem, a szükség vagy a sors szeszélye létrehozott- olyan törődés, amelynek szakadatlanul győzedelmeskednie kell a legyűrhetetlen kényszerűség és a szűkös önzés okozta ambivalencia felett.

Ebben a szakaszban rejlő erő a bölcsesség ereje, ami a sokféle értelemben vett érett “szellemtől” a felhalmozott tudásig, az elfogadó megértéstől az érett döntésig szól. A bölcsesség a testi és mentális hanyatlás ellenére képes a tapasztalatok teljességét megőrizni és továbbadni. Az időskor bölcsessége azt tudatosítja, hogy mindenfajta tudás viszonylagos!!!! Az integritás tehát az érzelmi integrációnak az a foka, amely hű a múlt képzeteinek hordozóihoz, s egyben kész arra, hogy elfogadja a vezetést a jelenben.

Az integráció hiányát vagy elvesztését jelzi a rejtett halálfélelem felbukkanása. Az ilyen ember sem a sorsot nem képes elfogadni, mint élete keretét, sem a halált, mint annak végső határát. A kétségbeesés azt jelzi, hogy túl kevés már az idő ahhoz, hogy életünk útját az

integritás irányába fordítsuk (ilyenkor kezdik “orvosolni” emlékeiket). A keserűség és csömör ezt a kétségbeesést leplezi, amely súlyosabb esetben szenilis depresszióvá, hipochondriává és paranoid gyűlöletté fokozódhat.

Zóna: erogén zóna. Mindegyik egy adott időben domináns. A lelki fejlődés összefügg a testi fejlődéssel, a libidófejlődéssel.

Módusz: módszer és tapasztalat, ahogy a gyermek az adott testi zónát at ellenőrzése alá vonja. Azok a működési módok, amiket megszerez (bekebelezés, visszatartás-elengedés, befogadás-behatolás).

A módusz az adott fázison túlmutató hatású. A gyermek egész viselkedését jellemezhetik a tünetek mejelenésében és képződésében is jelen lehetnek.

“A társadalom nemcsak ösztönkorlátozásra késztet, hanem bevezet az ösztön kielégítés egy-egy az adott kultúrára jellemző stílusába.”