Ferenczi kutatásaiban illetve a praxisában egyre inkább felfigyelt a klienseinél a neurózis patogenezisében a traumatikus momentumra, felhívja a figyelmet, hogy ha ennek (a körülmények) vizsgálatát elhanyagoljuk, téves következtetéseket vonhatunk le. Megfigyelései kezdetén csak az elfojtott érzelmek érvényszerzését tartotta fontosnak a tudatosnak a tudatos érzelmi életben. Csakhogy “túl jól” sikerültek az analízisban az átélések. Egyes tünetek ugyan javultak, de nagyon felfokozódtak a szorongásaik, melyek főként az álmaikban és az analitikus órán, hisztérikus – szorongásos rohammá fajultak. Állapotuk pedig nem javult. Ferenczi rájött, érdemes lenne önkritikával figyelnie saját tevékenységét. Eközben feltűnt neki, hogy a betegek rohamaik alatt, gyakran nevezik őt hidegnek, nyersnek, kegyetlenek vagy érzéketlennek. De még gyakoribb volt az eredményesség teljes hiány mellett is a tehetetlen engedelmesség. Mégis arra gondolt, hogy titokban ezek a betegek is gyűlölik őt, mint az analízisben alá is támasztódott, de ezt semmi szín alatt, még Ferenczi kifejezett biztosítására sem mondták ki, illetve energikusan elutasították ezt. Arra jutott, hogy ezeknek a betegeknek nagyon erős, kifinomult érzékük van, magának az analitikusnak a vágyai, törekvései, kedélyállapotai iránt. Még olyanokra is melyek az analitikusban esetlegesen tudattalanok, itt ahelyett, hogy ellentmondanának az analitikusnak AZONOSULNAK vele és csak liszterois izgatottság egyes pillanataiban jutnak el a tiltakozásig. Tehát fel kell kutatni a múlt traumáit és az analitikusnak szóló elfojtott kritikát is. Ehhez azonban magának az analízist vezetőnek is jól analizáltnak kell lennie, jó önismerettel, hogy az összes ráinduló kritikát el tudja fogadni, fel legyen készülve mindarra a gyűlöletre, rejtett lebecsülésre, ami a kezelt asszociációiban benne van.

Itt merült fel a “szakmai képmutatás” kérdése. Sokszor elnyomja magában az ember hogy valami zavarja a páciensben. Idegesíti. Tehát vagy egy ki nem mondott, elrejtett dolog, feszültség, amit azért érezhet a beteg. Ha ez kimondódik őszintén, megbeszélésre kerül a hatás nagyon meglepő. A páciens megkönnyebbülését vonja maga után. Elfojtott traumatikus szorongásaiknak is sikerül átterelődni gondolati síkra.

Mert az analitikus szituáció: a hűvösség a foglalkozási képmutatás, az elrejtett antipátia a beteggel szemben, amit a beteg érez, nem különbözik attól a helyzettől, amely gyermekkorában megbetegítőleg hatott rá. De ha az analitikus belátja a hibáját, az egy olyan bizalmi légkört teremt, amely kontraszt a jelen és a nehezen elszenvedett múlt között. Ez a kontraszt kell, ahhoz, hogy a múltat ne hallucinatorikus ismétlődésként, hanem objektív emlékként élhessük újra.

Tehát e kezelő semmiféle tényt ne hagyjon figyelmem kívül még ha önbizalmát vagy tekintélyét csökkentem is.

Egy hölgy ismerőse megfigyelte, hogy narkolepsziás barátnőjét, csak úgy tudta felébreszteni, ha gyerekes hangon gyerekként kezelve beszélt hozzá. Ferenczi szerint nagyon is hatásos az analízis kapcsán a gyermeki világba való regresszió. Az öntudatlan beteg, transzállapotában, valóban egy gyerek, aki nem reagál az intelligens felvilágosításra. A betegek csak a tényleges empátiára reagálnak! Csaknem látnoki módon tudnak azokról a gondolatokról, emóciókról, melyek az analitikusban zajlanak.

Egy kóros hajlamú felnőtt azonban összetévesztheti a gyerek játékait, egy szexuálisan érett személy vágyaival. F. példaként említ csecsemőkorból kinőtt lányokat, szexuális cselekményeiket felnőtt nők és kisfiú között és homoszexuális jellegű erőszakos közösüléseket. Nehéz elképzelni a gyerek viselkedését és lelki világát ilyen erőszak tétel után.

A gyermeket valószínűleg megbénítja a félelem és a szorongás. S ez a szorongás ha a tetőfokára ér, arra kényszeríti, hogy alávesse magát kínzója akaratának. Azonosuljon vele. A traumát követő tudatállapotban a gyerek eléri, hogy az élmény pozitív vagy negatív módon átalakulhat és akár a korábbi gyengédséghelyzetet is fent tudja tartani.

A legfőbb változás, hogy mivel a gyerek a felnőtt bűntudatával is azonosul az introjekció során, szinte hasadásos állapot lép fel nála. Bűnös – Ártatlannak érzi magát, ráadásul a felnőtt valószínűleg nyers vele vagy úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. az ilyen gyermek általában mechanikusan engedelmeskedő lénnyé válik vagy dacos lesz, kialakulhatnak neurózisok, pszichózisok, szexuális perverziók. Tehát a még fejletlen személyiség a hirtelen traumára úgy válaszol, hogy a támadó személlyel szorongásból azonosul és azt introjektálja, ahelyett hogy elhárítani igyekezné.

Ha a gyengédség fázisában a gyerekre több vagy másfajta szeretetet kényszerítenek az patogén következményeket vonhat maga után éppúgy, mint a szeretetmegvonás. Gyakran a gyerekek, betegek, tanítványok alázatossága, szeretete, szerelme mögött az a vágy rejlik, hogy elhárítsa az őt beszűkítő szeretetet.

• De az elviselhetetlen büntetés is fixálóan hat, mivel a játékos vétséget a szenvedélyes dühödt büntető reakciók teszik valóságossá.
• Nincs olyan sokkhatás vagy rémület, amely ne járna bizonyos fokú személyiség hasadással.
• A személyiség egy regrediál a trauma előtti boldog időkre és megpróbálja azt, meg nem történné tenni.
• Illetve a szexuálisan megtámadott gyerek képes arra, hogy a benne rejlő jövendőbeli képességeket, amelyek pl.: az anyasághoz, házassághoz kellenek, sokkal előbb kibontakoztassa. Ez a kóros progresszió vagy koraérettség.
• A sokk intellektuálisan is képes a személyiség egy részét megérlelni (Valójában sokat tanulhatunk, tudós neurotikus gyerekeinktől)
• Tehát: a gyermeki vonzódás, erotika, gyengédség jellegét a “szenvedélyes” felnőtt összetéveszti a nemi vággyal. Ferenczi ezt nevezi “nyelvzavarnak”, a felnőtt gyerek viszony eme félreértését. Itt is megtalálhatjuk az agresszorral való azonosulást, mint az elhárítás egy formáját.