Pszichológia, 2000.3, 271-303.o.

Darwin evolúciós elméletének kitüntetett jelentőséget tulajdonítanak. Az evolúciós elmélet hatása és elterjedése szakaszosan zajlott. A három fogalmi csomópont: 1) örökletes változékonyság, 2) természetes szelekció, 3) adaptáció. Az evolúciós szemléleti keretben a gyerek átmeneti láncszem a modern civilizált emberhez. Darwin gyermekpszichológia iránti elkötelezettsége abból származott, amely az ember és az alacsonyabbrendű állatok közötti lelki folytonosság igazolását tűzte ki célul.

Az 1877-ben megjelent “Egy csecsemő életrajzi vázlata” c. könyvében azt állítja, hogy a gyerekek már a preverbális korban képesek az értelmes, kölcsönös kommunikációra; ezenkívül ebben a könyvében összehasonlította az ember és az állat érzelemkifejezését is.

Darwin követői úgy hitték, hogy az emberi fejlődés az életciklus során megismétli az emberi faj evolúcióját, vagyis az ontogenezis megismétli a filogenezist. Ez már Haeckel (1866) biogenetikai alaptörvénye, ami eredetileg az embriógenezisre vonatkozó morfológiai elv volt, vagyis azt jelentette, hogy a törzsfejlődés magasabb szintjén lévő állatok, az embrionális fejlődés során a fejlődés alacsonyabb szintű állapotait ismétlik meg.

Stanley Hall a pszichogenetikus alapelv egyik legismertebb képviselője. Az volt a célja, hogy filogenetikus magyarázatokat keressen olyan különböző gyermeki viselkedésekre, melyek szerinte nem a közvetlen környezetre reagálnak, és az életkor előrehaladtával eltűnnek( pl.: a víztől való félelem és a játék). Értelmezését két érvelésre alapozta: 1) biogenetikai alapelv, 2) arra, hogy a gyermekkori félelmek a a letűnt korok felnőtt világának problémáit tükrözik, és nem a modern gyerek környezetével hozhatók összefüggésbe.

Hall:” A gyerek sokkal ősibb, mint a felnőtt. … A felnőttkor egy újabb struktúra, amely ősi alapokra épül fel. Azaz, a gyermek megismétli az emberiség evolúcióját, a gyermek és a faj kulcsok egymáshoz, egyik a másik megértéséhez elengedhetetlen.” A rekapituláció biológiai alapokon áll, vagyis az agy érése határozza meg az evolúciós sorrendet. Az ősibb agyterületek hamarabb érnek. A 6-7 éves kor az emberiség érettségének ősi idejét reprezentálja. Az agy mérete és súlya eléri a felnőttét, megtörténik a fogváltás, a növekedés üteme lecsökken, viszont növekszik az aktivitás és az ellenállóképesség.

Freud szerint a pszichoanalízissel szembeni ellenállás abból fakad, hogy “tartalma megsértette az emberiség nagyerejű érzéseit”, amelyek az ember önszretetét és kivételezettségének az érzését érintik. A három nagy “seb”, amely az emberiség egyetemes nárcizmusát érte: 1) Kopernikusz, 2) Darwin, 3) Freud.

Haeckel biogenetikai alptörvényének kiterjesztése, és annak a pszichoszexuális fejlődésre való alkalmazása Freud számára éppolyan fontos volt, mint Lamarck evolúciós elmélete a tudatos és tudattalan alkalmazkodással kapcsolatban. Freud egyrészt elfogadja a rekapituláció elvét, másrészt hangsúlyozza az egyéni fejlődés fontosságát: “Az egyén fejlődése a fajfejlődés ismétlésének tekinthető, amennyiben arra a legújabb átélések nem hatnak.” Freud azonban alapvető különbséget ismert fel az ideák és a viselkedések mentális rekapitulációja és az ősök morfológiájának fizikai rekapitulációja között. Ez a különbség a neuróziselméletben fogalmazódik meg: a fizikai rekapitulációk átmeneti szakaszok, a korábbi szakasz anyaga átdolgozódik, így alakul ki a következő szakasz, vagyis az egyes szakaszok váltják egymást. Ezzel szemben a mentális ill. lelki fejlődés szakaszai egyesülnek. A korábbi szakaszok nem tűnnek el, hanem jellegzetesen elnyomás alá kerülnek Az elnyomott, primitív mag tovább él a felnőtt tudattalan gondolataiban.

Freud szerint a kora gyerekkori tapasztalatok igen nagy szerepet kaptak a személyiség fejlődésében.

Baldwin szerint a csecsemő “embrionális személy, s ezekben a korai szakaszokban nyíltan megismétli a faj társadalomtörténetét”. Baldwin a nature-nurture szembeállítását teljesen elhibázottnak tartotta. Feltételezte, hogy az evolúciós adaptáció és a fejlődési akkomodáció ( a faj és egyedfejlődés) azonos célok irányába működnek együtt, bár hatásuk különböző időintervallumra esik. Az akkomodációk átvivődnek a következő generációra a fajok adaptációjának formájában. Ezt a folyamatot Baldwin organikus szelekciónak nevezte. (Baldwin hatás) Szerinte a gyerekek utánzással és erőfeszítéssel tanulnak alkalmazkodó (akkomodációs) viselkedést. Minden szakasz utánzással érhető el, de csak úgy, hogy az megelőző szakaszon át kell haladnia. Végül az a viselkedés marad meg (szelektálódik), amely leginkább megfelel az adott viselkedés kritériumainak. Szerinte a kitartó utánzás olyan folyamat, amely összehasonlítható a természetes szelekcióval.. A különböző viselkedési tendenciák az organikus szelekció révén vivődnek át egyik generációról a másikra. (Piaget hasonló gondolatmenetet követ a fenokópia folyamatának megfogalmazásával.)

A század második évtizedétől a rekapituláció elve lassan kezdett visszaszorulni mind az anatómiában, mind az embriológiában, mind a pszichológiában.

Charlessworth (1992) és Morrs (1990) szerint Darwin hatása egyáltalán nem volt forradalmi.

Az etológiai megközelítés szerint a törzsfejlődés nem analógiás szemléletet érvényesít, hanem kauzális hatása van, azaz viselkedési programok szelektálódnak. Genetikailag programozott, adaptív viselkedési mintázatokkal születünk, melyek az evolúció folyamatában jöttek létre. A tanulásnak azonban szintén vannak “előhuzalozott” szabályai. Az egyedfejlődés során a szelekció a tanulási programok között történik.

Robert Hinde kérdései: 1) Milyen tényezők határozzák meg közvetlenül a viselkedést? 2) Mi a viselkedés funkciója? 3) Hogyan változik és fejlődik a viselkedés az egyedfejlődés során, mennyiben felelősek a tanult és öröklött elemek? 4) Hogyan változott a viselkedés az evolúciós fejlődés során? Az első két típus proximatív, a másik kettő ultimatív magyarázatot kíván. A proximatív okok az élőlények működését közvetlenül szabályozó fiziológiai és ökológiai folyamatokat képviselik. Az ultimatív okok pedig mindezen működéseknek a természetes szelekció révén rögzült adaptív késztetéseit és irányait jelentik. Az öröklött tulajdonságok és a környezeti hatások együttese mentén bontakoznak ki az egyéni képességek.

Két vonulat: 1) anyai depriváció (Spitz, Goldfarb, Bowlby), 2) a fizikai szeparáció és a korai tanulás problémája (Hebb).

Bowlby (1951) szerint az anyai szeretet alapvetően fontos a mentális egészséghez, minden későbbi szociális kapcsolat prototípusa.

A Bowlby előtti meghatározó elméletek (Freud és a behavioristák alapján) : “érdekszeretet-elmélet”. Azaz a gyerek azt szereti, aki enni ad neki. Freud szerint a gyerek első választása anaklitikus, vagyis támaszkodó, a választást a csecsemő eredendő függősége határozza meg. Innen ered Spitz – anaklitikus depresszió elnevezése a csecsemőkori veszteségélmény következményeinek a leírására.

Harlow és Zimmermann (1959) drót- és szőranyás kísérlete rhesusmajmokkal; a szőranya által nyújtott meleg és “kontakt komfort” meghatározóbbnak bizonyult a kötődés kialakulásában.

Shaffer és Emerson (1964) skót csecsemőkkel végzett longitudiális vizsgálata, azt mutatta, hogy nem a gondoskodási tevékenység függvénye a kötődés kialakulása, sokkal döntőbb szerepe van a csecsemő viselkedésére való érzékenységnek, a válaszkészségnek, a játéknak, a beszédnek és a testi érintésnek.

Bowlby (1969) a kötődés etológiai-evolúciós elmélete:

1. A kötődési viselkedés velünkszületett késztetés (rendelkezik bizonyos viselkedési mintázatokkal pl.: sírás, nevetés, kapálózás..)
2. Fontos a szülő válaszkészsége a csecsemőnek eere a viselkedésére.
3. A gyerek életének korai szakaszában létezik egy érzékeny vagy kritikus szakasz, amikor ennek a kötődésnek ki kell alakulnia.

A kötődési viselkedési rendszer egy összetett cél-kiigazító-ellenőrző rendszer . Egyrészt a személyen belüli pszichológiai szerveződés, amely a biztonságérzetnek és a biztonság feltételeinek a fenntartására törekszik. Másrészt a külső megfigyelő nézőpontjából a rendszer azokat a viselkedéseket akarja szabályozni, melyek a közelség és kontaktus fenntartására törekszenek. Tehát nem lehet egyenlőségjelet tenni a kötődés és a kötődési viselkedés közé. Stressz-teli helyzetekben felnőtt korban is aktiválódik a kötődési rendszer. Mindig két személy közötti kapcsolat.

Ainsworth és munkatársainak (1978) híres baltimore-i vizsgálata. 12 hónapos gyerekeket vizsgáltak ún. idegen helyzetben, egy harmadik idegen személy bevonásával, a kísérlet nyolcszor három perces epizódokból állt, a vizsgálat szempontjából a két szeparációs és a két újraegyesülési epizód volt a fontos.

A B csoport a biztonsággal kötődők….

Az A csoportba az elkerülő viselkedést mutató gyerekek kerültek: az újraegyesülésnél elnéztek, elfordultak az anyától, az összes helyzetben inkább a környezetre figyeltek. Az anyák otthon nyíltan elutasítóak voltak.

A C csoport: ambivalens ellenálló. Ezek a gyerekek az első helyzetben aggódó, félelemmel teli viselkedést mutattak; később pedig az anyával voltak elfoglalva. Minden szeparációra hevesen reagáltak. Az anya nem tudta megnyugtatni őket. Ezek az anyák otthon kiszámíthatatlanok, megbízhatatlanok voltak, és a gyerek autonómiáját nem bátorították.

Miyake, Chen és Campos (1985) japán gyerekek kötődését vizsgálták az eredetileg amerikai mintán készült kategorizációval, a kultúrális és egyedi eltérések miatt az eredmények megkérdőjelezhetők.

Az anya-csecsemő kötődés egyéni különbségeire a hatvanas években figyeltek fel és az erdményeket az evolúciós szemlélet alapján magyarázták. A csoportszelekciós elmélet szerint az altruista viselkedés előnyös a csoport számára. Eszerint a B csoportba tartozó gyerekeknek előnye van az elutasító-elkerülőkkel szemben. A csoportszelekció elleni fő érv, hogy a faj szempontjából előnyös, de az egyed számára hátrányos viselkedés nem maradhat fenn tartósan a populációban.

Main szerint az érzékeny, jelzésekre éber gondoskodás optimalizálja a csecsemő reproduktív sikerességénak lehetőségeit.

Más fajokhoz hasonlóan rendelkezünk olyan viselkedési mintázatokkal, amelyek lehetővé teszik az ún. “feltételes stratégiákat”(Hinde 1982). Ez magába foglalja a reproduktív stratégiákat, a szülői stratégiákat és a csecsemőgondoskodást előhívó stratégiát egyaránt.

Main szerint az A és C típusú gyerekeknél a mindennapi interakciók és traumatikus események hatására olyan viselkedési mintázatok alakulnak ki, amelyeket védekezési folyamatoknak lehet tekinteni.

A természetes szelekció szabályai szerint feltételes anyai stratégiáknak is ki kellett alakulnia.

Main feltételezi, hogy az elutasító gondozói magatartás elősegíti a csecsemő korai függetlenedését, míg a bejósolhatatlan viselkedés a függőség hosszabb fenntartásának irányába hat. Az ember esetében az észlelésen túl a figyelem, az emlékezet és a felejtés folyamataival is számolni kell.

Trivers szerint az emberi együttműködésre és kölcsönösségre irányuló hajlamok is az evolúció során jöttek létre. Nem feltételez alternatív allélokat az altruizmusra, szerinte az agy info feldolgozó képessége, memóriakapacitása és a diszkriminációs folyamatok mögött álló gének teszik lehetővé a viselkedésből fakadó nyereség ill. veszteség felbecsülésének a képességét.

Ezzel összhangban van Bruner elmélete, aki szerint az emberi evolúciót a jelentésadás és az interszubjektivitás fejlődése jellemzi. Szerinte mint faj abban az értelemben alkalmazkodunk a környezethez, hogy a dolgok cselekvések, események, jelek jelentést kaptak. A jelentések átszövik az észlelési és gondolkodási folyamatainkat. A másik változás egy “tranzakcionális fordulat”, amely szerint nemcsak saját tudatunkban reprezentáljuk a világot, hanem különös érzékenységgel válaszolunk arra a módra, ahogyan a világ mások tudatában reprezentálódik. (Bruner : reprezentáció-elmélet)

Bruner hangsúlyozza annak a fontosságát, hogy mi történik akkor, ha valamilyen patológiás folyamat megakadályozza az interszubjektivitás kialakulását.

Bruner (1996) szerint a csecsemőkutatás új fordulatot vett a kognitív forradalom fényében. Vagyis a csecsemő nem egyenlő Locke tabula rasa elméletével, és nem “csengő-bongó” zűrzavarként észleli a világot, ahogyan James gondolta.

Stern (1985) szerint a csecsemő kompetens, igen hamar képes a finom diszkriminációra, és a különböző modalitások özötti átvitelre.

Trevarthen (1979) szerint az “ elsődleges interszubjektivitás” a csecsemő veleszületett képessége, ez teszi lehetővé a szerepcserés interakciót már az első 2-3 hónapban. Ezzel szemben Stern azt állítja, hogy a korai szerepcserés szerkezetet anélkül is meg lehet érteni, hogy az anya intencionális állapotainak ismeretét tulajdonítanánk a csecsemőnek. A kilencedik hónapra megjelennek az ún. instrumentális célú kommunikatív aktusok, mint a mutatás, tekintetváltás. A csecsemő, miközben rámutat valamire, váltogatja a tekintetét az anya és a cél között. A rámutatásról feltételezik, hogy az elérés aktusából ered, amely fokozatosan gesztussá alakul át.

Bár Stern és Trevarthen elgondolásai között sok a hasonlóság, Trevarthen “interszubjektivitás” fogalma elsősorban a szándékokra és a motivációkra vonatkozik és nem az érzelmekre. A Stern által leírt érzelmi ráhangolódás az interszubjektivitás meghatározott formája. Az érzelmi ráhangolódás olyan viselkedésekben jelentkezik, amely a megosztott affektív állapotok érzelmi minőségét fejezik ki anélkül, hogy a belső állapot pontos viselkedéses kifejezését utánoznák. A ráhangolódó viselkedések átdolgozzák az eseményt, és a figyelmi fókuszt arra irányítják, ami a viselkedés mögött van, azokra az érzelmi minőségekre, amelyeket megosztunk

A ráhangolódás szabályai, melyek révén az affektus interszubjektív megosztása lehetséges:

1. Azt a benyomást keltik, hogy egyfajta utánzás megy végbe. Ez nem pontos másolata a csecsemő viselkedésének, henem az illeszekedés egy bizonyos formája.
2. Ez az illesztés általában különböző modalitások mentén történik.
3. Ami illeszkedik az nem a másik ember viselkedése, hanem inkább a viselkedésnek az az aspektusa, amely a személy érzelmi állapotára utal.

Stern szerint az anyai ráhangolódásnak több funkciója is van. A ráhangolódás az együtt vagyunk, osztozunk valamiben érzésével is jár. Néha szándékos félrehangolás: lefelé hangol-lenyugtat, ill. felhangol.

Bruner(1996) az interszubjektivitás kapcsán különböző szintű magyarázatokra és értelmezési keretekre mutat rá. Mások tudatának megértése és magyarázata egy “hallgatólagos” előfeltevésen alapul, amely irányítja válaszainkat, enélkül nem létezne interszubjektivitás. Szerinte létezik egy összetett pszichológiai alkalmazkodás, amely képessé teszi a gyereket arra, hogy úgy válaszoljon, ahogy válaszol tipikus kultúrális interakciókban. Bruner arra utal, hogy a szülők a gyerekekkel úgy bánnak mintha annak intencionális állapotait – hiedelmeit, vágyait – számításba vennék. Ez az interaktív gyakorlat lenne az út a kölcsönös interszubjektivitáshoz.. ahhoz, hogy ebben az interaktív gyakorlatban részt vegyünk, veleszületetten rendelkeznünk kell, egyrészt olyan viselkedési mintázatokkal, amelyek a kapcsolatok felvételét és fenntartását szolgálják, másrészt olyan sémákkal, amelyek a szociális világban való eligazodás kereteit adják.

A normálisan fejlődő gyerek megérti, hogy az embereknek vágyaik, hiedelmeik vannak a világról, és hogy elsősorban ezek a mentális állapotok azok, amelyek meghatározzák az emberek viselkedését. Ennek a megértése a korai fejlődéstől kezdődően épül ki, és a hamis vélekedések (Wimmer) megértését kb. négy éves korára éri el a gyerek. A hamis vélekedések fogalmának kialakulását lényegesnek tekintik a fejlődésben.

Leslie (1987) szerint ahhoz, hogy a gyereknél ne interferáljon a “mintha” világ a való világgal két különböző reprezentációval kell rendelkeznie. A “mintha” játékban a tárgynak létezik elsődleges vagy valódi reprezentációja. Lekapcsolási, másolatot készítő mechanizmusok eredményeképpen létrejön egy másik szintű reprezentáció is. Leslie szerint a veleszületett tudatelmélet teszi lehetővé ezeknek a szimbólikus játékoknak a megértését, megjelenését. Vannak tehát veleszületett és univerzális képességek és “hozzáállások”, de az előfeltevések, amelyekkel az egyedi életünk során élünk, egyben kultúrálisak is. Bruner szerint a kultúra által elfogadott és preferált módok egyaránt vonatkoznak a mentális állapotok kifejezésére és annak “olvasására” is.

Gopnik és Meltzoff (1994) feltételezik, hogy az interoceptív ingerek a fejlődés kezdetén elsőbbséget élveznek a külvilág ingereivel szemben. Ez azt is jelenti, hogy az affektusok közvetlenül, introspektív módon hozzáférhetők. A modell szerint a csecsemő veleszületett képességei lehetővé teszik, hogy a másik (a szülő) állapotait saját magukban felépítsék, azonosítsák, és azt a szülőnek tulajdonítsák.

Gergely szerint a csecsemő veleszületetten képes az érzelemkifejezésre. Az anya “tükrözése” ún. reprezentációépítő funkciót is ellát. A tükrözés révén a csecsemő belső állapota külsővé vált inger lesz, amit a csecsemő értelmez és önmagára vonatkoztat. Gergely Karmiloff- Smith(1996) elméletére alapozva feltételezi, hogy a veleszületett elsődleges affektív állapotkifejezések tudatosítása, illetve az arra való reflektálás képessége csak “reprezentációs újraírás” következtében alakul ki. Gergely szerint a Stern által leírt anyai érzelmi ráhangolódás tuladonképpen a reprezentációs újraírás folyamatát nyújtja.

A tudatelmélet új magyarázatot és ezzel új lehetőséget adott az autizmus megértésére. Szerintük az autizmus az elmeolvasás képességének a hiányával, ill. nem megfelelő működésével jellemezhető. Az autistáknak hiányzik az a képességük, hogy gondolkozzanak gondolatokról, érzésekről, azaz bizonyos szociális, kommunikatív és képzeletbeli képességük károsodott. Az autisták használni és megérteni is képtelenek azt a rámutatást, ami a figyelem megosztására irányul, de ugyanez nem igaz arra a helyzetre, ha a rámutatás egy kívánt tárgyra irányul. A metareprezentáció hiánya az alkalmazkodás szempontjából is előnytelen, mert tudatelmélet nélkül a szociális világ fenyegető, bejósolhatatlan hellyé válik.

A mentális állapotok megértésének fogalma számos implikációt tartalmaz. A dinamikus megközelítés számára is alapvető a gyereknek az a fejlődési folyamata, melynek révén képes a saját és mások mentális állapotait figyelembe venni viselkedésének alakításában.

Fónagy (1991) feltételezi, hogy a borderline személyiségű embereknél a self szerveződés zavarának következtében hiányzik egy fontos funkció, amiért az ún. reflektív self a felelős. A reflektív self funkció a mentális működések belső megfigyelésének alapját alkotó pszichológiai képesség, és szoros összefüggésben van a koragyerekkori fejlődéssel. Reprezentációkat alakít ki a saját érzésekről, gondolatokról, vélekedésekről, és tudja, hogy a viselkedéséről kialakított reprezentációkat mások gondolatainak tartalmai is befolyásolhatják. A gyerek reflektív selfje a gondozó pszichikai képességeire reagálva fejlődik. Emiatt a biztonságos kötődés kedvező feltétele a reflektív self funkció működésének.

Az interszubjektivitás kialakulása szempontjából az intencionális hozzáállásnak kitüntetett szerepe van.

Bruner szerint erre az intencionalitásra épülnek a narratívumok. A gyerek a narratívumok révén tanulja meg szétválasztani a cselekvést, a gondolkodást és az érzelmeket, és ugyancsak a narratívumok azok, amelyek révén képessé válik, hogy egységbe fogja a pszichikum e három alapvető tényezőjét.

Bruner hangsúlyozza, hogy az emberi viselkedés megértéséhez az evolúciós gyökerek, a velünkszületett adottságok szem előtt tartásával azt is meg kell értenünk, hogy az adott helyzetben a résztvevők a jelentésadási folyamatban a dolgokat, aktusokat hogyan értelmezik